Nagymama csapdát talált az erdőben, és egy medvebocsot ragadt bele. Megmentette a ragadozót, és el sem tudta képzelni, mi fog történni vele néhány perc múlva.
A nagymama az erdő szélén lakott. A ház régi volt, a nyugdíj kicsi, és a pénz alig volt elég még gyógyszerre is. Ezért minden ősszel és minden tavasszal az erdőbe kellett mennie gombáért és bogyóért. Tudta, hogy veszélyes, de nem volt más választása.
Aznap, mint mindig, felkapott egy kopott sálat, fogott egy régi vászonzsákot, és elindult egy ismerős ösvényen. Az erdő csendes volt, nyirkos az éjszakai köd után. A tavalyi levelek zizegtek a lába alatt, valahol messze egy harkály kopogott. Minden ismerősnek és nyugodtnak tűnt.
Hirtelen furcsa hangot hallott. Először azt hitte, egy gyerek sír. A hang rekedt, panaszos volt, mintha valaki halkan nyögne. A nagymama megdermedt. Kellemetlenül összeszorult a szíve. Lassan elindult a hang felé, igyekezve nem kiadni magából a zajt.
Néhány lépés után meglátta.
Egy kis medvebocs ült a bokrokban, és rángatózott, próbált kiszabadulni. Az egyik mancsa egy vascsapdába szorult. A fém belevágott a bundájába és a bőrébe, a vér már megszáradt a barna bundáján. Megpróbált morogni, de csak egy panaszos vinnyogást hallatott.
A nagymama rájött, hogy ez egy orvvadászcsapda. És tudta, hogy valahol a közelben lehet egy medve. De nem tudott elmenni.
Halkan szólt a medvebocshoz, mintha egy ijedt kiskutya lenne. Óvatosan odalépett, levette a válláról a sálat, és az arcára dobta, nehogy félelmében megharapja. Remegett a keze, az ujjai szinte nem engedelmeskedtek, de még mindig kitapogatta a csapda mechanizmusát.
A fém szoros volt. Teljes súlyával be kellett hajolnia. A csapda nyikorgott és kinyílt. A medve hirtelen megrántotta a mancsát, és hátralépett, zihálva.
Nagymama letérdelt, levegőt vett.
És ebben a pillanatban egy ág roppant mögötte. Néhány perccel később pedig valami váratlan dolog történt Nagymamával.
Lassan megfordult.
Néhány méterre állt a medve. Hatalmas, sötét, mozdulatlan. Egyenesen Nagymamára nézett. A ragadozó tekintetében nem volt zavarodottság, csak feszültség és készenlét.
A nagymama nem futott el. Tudta, hogy nem lesz ideje. Csak lassan lesütötte a szemét, és halkan suttogta: „Nem akartam rosszat.” A medvebocs odalépett az anyjához, és odabújt hozzá. Aztán hirtelen a nagymamához fordult, mintha valamit el akarna magyarázni.
A medve előrelépett. A nagymama szíve megdermedt.
De a ragadozó nem sietett. Sokáig nézte az asszonyt, majd halkan felhorkant, megfordult, és bevezette a bocsot a bozótosba.
A nagymama sokáig ült a hideg földön, képtelen volt felkelni. Csak amikor az erdő újra ismerőssé és csendessé vált, akkor döbbent rá, hogy él.
És abban a pillanatban világosan érezte, hogy megkímélték őt ebben az erdőben.
