Az egész falu megdöbbent, amikor egy hetvenéves férfi hazahajtott régi motorján egy nála negyven évvel fiatalabb nővel – és nyugodtan bemutatta a feleségeként.
De mindössze néhány nappal később történt valami, ami ismét megdöbbentette mindenkit.
Aznap délután egy régi motorkerékpár ismerős zörgése visszhangzott a poros úton, egy olyan hang, amit évek óta senki sem hallott. Emberek kukucskáltak ki a kapuikból, valaki megállt a kútnál, és Baba Nina még a vödrét is letette – azonnal felismerte a motort.
Sztyepan volt az.
Már hetven éves volt. Amióta a felesége meghalt, mindenkitől visszahúzódott – alig beszélt, ugyanazt a kopott kabátot viselte, még a legegyszerűbb javításokat is elhanyagolta. A teteje minden tavasszal beázott, a kerítés ferdén dőlt, és a gyomok ellepték az udvarát.
De ami igazán megdöbbentette a falut, az nem az volt, hogy újra motorozott.
A mögötte ülő nő volt az.
Körülbelül harmincnak tűnt, kék, százszorszépmintás ruhát viselt, és úgy kapaszkodott bele, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A bicikli lassan dadogott, néha arra kényszerítve őket, hogy a lábukkal tolják, mintha maga a motor fáradna bele a munkába.
Mire megálltak Sztyepan háza előtt, a szomszédok már gyülekeztek a kerítés mentén.
– Jaj, istenem… megőrült – suttogta Baba Nina.
– Ez az unokája? – tűnődött hangosan Kolja nagyapa.
De Sztyepan nem törődött a mormogással. Levette a sisakját, lesegítette a nőt, és egyszerűen csak annyit mondott:
– Ő Lena. A feleségem.
Egy pillanatra az egész utca elcsendesedett – még a csirkék is abbahagyták a kotkodácsolást. Aztán elkezdődött a suttogás.
Néhányan nevettek. Mások a fejüket rázták. Néhányan nyíltan kijelentették, hogy az öreg megőrült, miután elvesztette az első feleségét.
– Negyven évvel fiatalabb nála!
– Biztosan a pénzére hajt.
„Lássuk, meddig bírja.”
Lena mindent hallott. Mégis csak udvariasan mosolygott és üdvözölt mindenkit, mintha semmi szokatlan nem lenne a helyzetben.
Az első pár napban a falu drámára várt.
De nem történt semmi.
A harmadik napra valami furcsa dolog kezdett történni.
Kora reggel füst szállt fel Sztyepan kéményéből. Friss kenyér illata szállt a levegőben. Tiszta ruhanemű lógott szépen az udvaron.
Lena volt az.
Egy pillanatig sem ült nyugton. Lemosta az évek óta nem tisztított ablakokat, lebontotta a régi fészert, és kiürítette a szemétkupacokat a raktárból.
De a legnagyobb meglepetés az ötödik napon ért.
Lena kilépett az udvarra, felnézett a megereszkedett tetőre, és azt mondta:
„Nem élhetsz így tovább. Amikor esik, semmivel sem jobb, mint kint lenni.”
„Hát, mindig is meg akartam javítani…” – motyogta Sztyepan.
– Akkor készülj! – mondta határozottan. – Ma kezdjük.
Ugyanezen a napon az egész falu valami hihetetlennek volt tanúja.
Sztyepan – aki éveket töltött görnyedten, azt állítva, hogy nincs ereje – a tetőn állt. Deszkákat cserélt, fémlemezeket kalapált be, makacs szögekre morgolódott… és nevetett.
Lena lent állt, és szerszámokat adott át neki.
Egy héten belül új kerítés vette körül az udvart. Két héttel később a kertet megtisztították, felszántották és beültették. A ház friss piték illatával telt meg, és esténként szomszédok kezdtek betérni – Léna melegsége és könnyed beszélgetései vonzották őket.
Egyik este Baba Nina halkan így szólt Kolja nagypapához:
– Tudod… először azt hittem, megőrült.
– És most?
Sztyepan udvarára nézett, ahol a nagypapa nevetett, miközben a régi motorján dolgozott, Léna pedig élénken beszélt mellette.
– És most… azt hiszem, visszaadta neki az életét.
Abban a pillanatban az egész falu megértett valamit, amire soha nem számítottak.
Az öreg Sztyepan – akit mindenki magányosnak és összetörtnek gondolt – az utca legboldogabb emberévé vált.
