Sokáig csak állt ott, és nézte a dermedt jelenetet. A róka magához szorította a három kölykét – utolsó, kétségbeesett próbálkozásként, hogy megvédje őket a kegyetlen hidegtől. A szél süvített a befagyott tó partján, minden olyan volt, mintha nem is a valóság lenne – inkább egy kép, amit maga a tél festett.
Ahelyett, hogy továbbment volna, ahogy bárki más tette volna, ő… leült. Lehúzta a kesztyűjét. A tenyerét a jégre tette, közvetlenül a róka feje fölé. Aztán kinyitotta a hátizsákját, elővett egy régi, összecsukható főzőt meg egy kis üzemanyagot. És elkezdte olvasztani a jeget.
Óráról órára melegítette őket. A rókának sajnos már nem volt esélye. De egyszer csak – az egyik kölyök, kiszabadulva a jég szorításából, megmozdult. Aztán a másik is. Nem hitt a szemének.
Reggelre a három kis rókából kettő életben maradt.
Becsavarta őket a bőrkabátjába, felmelegítette őket, majd – és ez a leghihetetlenebb – hazavitte őket. Ott, egy apró faluban, ahol az emberek hozzászoktak a csendhez és a magányhoz, ő… két kis róka apja lett.
Most már minden reggel nem egyedül megy a tóhoz. Utána szalad, mintha vezényszóra mennének, két vörös bundás teremtmény, akik már teljesen megnőttek mellette. A faluban pedig suttognak:
„Ők azok… a megmentettek. A jégből. A halálból. A feledésből.”
És a tekintetükben ott van a tisztelet, egy kis babonás félelemmel keverve.
Ő meg csak mosolyog, és ennyit mond:
— Egyszerűen nem tudtam őket ott hagyni.
Ilyen ember ő.
