Nyugodtan mondta, szinte fáradtan — mint valaki, aki már túl sokszor látott ilyet. A kiscica apró teste a hideg fémasztalon feküdt, alig észrevehetően remegett. A légzése szaggatott volt, gyenge, mintha minden egyes levegővétel hatalmas erőfeszítésébe kerülne. — Túl későn hoztátok… — tette hozzá halkan.
A kislány, aki addig a karjában tartotta, csak bólintott. Nem sírt. A könnyei már elfogytak útközben — amikor a sötét utcákon rohant, és a mellkasához szorította azt az apró, alig meleg kis csomagot.
Egyszerűen csak úgy hívták — Kicsi.
Este találta meg a kukák mellett. A koszban és a vizes dobozok között feküdt, alig mozdult. A szeme csukva volt, a bundája összetapadt az esőtől, és csak egy halk, szinte hallhatatlan „miau” árulta el, hogy még él.
Nem gondolkodott. Levette a sálját, bebugyolálta, és futni kezdett.
Most viszont már nem rajta múlt semmi.
— Itt tarthatjuk éjszakára — mondta az állatorvos. — De… jobb, ha elbúcsúztok.
A kislány újra bólintott.
Közelebb lépett, és óvatosan végigsimított a pici fején. A kiscica alig mozdult, mintha megérezte volna a meleget.
— Ne félj… — suttogta. — Itt vagyok.
Az állatorvos lekapcsolta a villanyt a rendelőben, csak egy kis lámpát hagyott égve. Az éjszaka lassan telt. Kint kopogott az eső, a szél süvített a rések között, a klinikán pedig csend volt — túlságosan nagy csend.
A lány nem ment el.
Leült mellé, és csak várt.
Néha úgy tűnt neki, hogy a kiscica már nem lélegzik… aztán mégis — egy gyenge levegővétel.
És így ment ez óráról órára.
Hajnal felé elszenderedett, a fejét az asztal szélére hajtva.
Amikor felébredt — az első, amit érzett, a félelem volt.
Túl nagy volt a csend.
Összeszorult a szíve. Hirtelen felugrott, és a Kicsire nézett…
És megdermedt.
Lélegzett.
Gyengén, de egyenletesebben. És először az éjszaka folyamán — a szemei résnyire nyitva voltak. Kicsik, homályosak, de élők.
— Doktor! — tört ki belőle.
Az állatorvos szinte azonnal odasietett, álmosan, meglepett arccal. Sokáig hallgatta, vizsgálta, ráncolta a homlokát… aztán halkan kifújta a levegőt.
— Furcsa… — mondta. — Nagyon furcsa.
Ránézett a kislányra.
— Úgy tűnik… meggondolta magát, és mégsem akar meghalni.
A lány először mosolygott aznap éjjel — óvatosan, mintha félne, hogy elijeszti ezt a csodát.
A Kicsi gyengén megmozdította a kis mancsát, és az orrát a lány tenyeréhez nyomta.
Már nem volt egyedül.
És úgy tűnik, ez elég volt.
