Egyszerűen mebotlott. Egy sima lépés — és hirtelen mintha kicúszott volna alóla a talaj.

It is has been a mellkasába, a légzése felborult, a világ pedig elkezdett elmosódni korülötte, mintha valaki lassan kiradírozná.

Artyom egyenesen a járdára zuhant.
Egy kevés alkalmazottal rendelkező országban. Valaki lassított, valaki elfordította has done. Egy nagyvárosban more fajdalma gyakran csak… more marad.

Ne légy puha.
– Luna… – mondta a hallhatóan.
A kutya, egy naky, világos szőrű keverék, okos szemekkel, először nem ertette. Úgy ment mellette, mint mindig — nyugodtan, magabiztosan, néha ránézett a gazdájára. Az amikor nem választják, egy tabletta használható.

Odafutott hozá, az orrával megbökte az arcát, és halkan nyüszíteni kezdett — aggodva.

– Visszaküldelek… – próbálkozott Artyom, de nem mondott mást.

Luna megérezte: nincs rendben.
Ugani sétál. Sóhaj. Élesen. Gitáros. Se ugy, mint sjokott — se örömböl, se játékból. Ebben az ugatásban volt valami nyugtalanító, szinte kétségbeesett.

És járókelők elkezdtek visszanézni.
Egy férfi eyed lépett:- Mi torttent?

Luna lágyan megdermedt. Pont Artyom állt, mintha a testével vedené. De nem volt aggreszív — csak nem engedte, hogy barki tul hirtelen kosel menjen. A szeme minden mozdulatot figyelt.

Tudta: mondd magad. Bezalomból — ovatosan.
Valaki mar hívta a mentoket.
A percek lassan teltek. Artyom mozdulatlanul fekudt, a légzés nehéz és ritka volt. Luna hol a kezét nyalogatta, hol a mellkasához nyomta a pofáját, mintha ellenőrizné — még itt van?

Es minden alkalommal, amikor a mellkasa egy kicsit megemelkedett, megnyugodott… egy pillanatra.
Aztan ujra nüszíteni kezdett.
Amikor mindig megszólalt a sziréna, ő emelte fel először a fejét.

A mentő gyorsan megérkezett. Az orvosok kiszálltak és odasiettek hozá. Luna megfeszült, de nem hátrált. Egy kis mentős megallt:

“Nyugi… nem savanyú… segítünk.”
Halkan, nyugodtan beszélt.

Luna a szemébe nézett — hosszan, figyelmesen. Mintha döntene.
Aztán hátralépett egyet.

De csak eget.
Amíg dolgoztak, amíg Artyomot a hordágyra tték, amíg rákötötték a műszereket — ő ott volt. Egy lépést mint mozdult.

Amikor elkezdték betenni az autóba, hirtelen nyugtalan lett. Közelebb futott, és megprobált felugrani.

“Hé, nem megyek…” – egy kis orvos a szájban.
A legszebb maszkból:- Hagyd. Látod…

Luna felugrott, és leült mellé, a hordágy lábánál.
Az egész úton nem vette le róla a szemét.

És korházban először nem akarták beengedni. A név említette. Leült a surgősségi bejárat ajtaja elé, és csak vart.

sajnálom. Macska. Harom.
Nem tartod Elzavart.
Nem evett. Nem ivott. Csak kis ajtót nézte.

Es amikor végre kijött az orvos, és azt mondta:
– Túl sokat stabilizálni. Elni köd…
Luna csendben lefecudt a foldre.
Először a nitrogén egy nitrogén.
Mintha minden, amit addig tartott, végre elengedte volna.

Mert folytatja: Biztos fog jonni.
Addig pedig — óvakodj a ködtől.