Két éve dolgozom kézbesítőként, és néhány hónappal ezelőtt egy meglehetősen furcsa helyzettel találkoztam. Egy hatvanas éveiben járó férfi naponta 15 db 20 literes ásványvizet rendelt.
Először azt hittem, hogy ez csak egy kis túlzás időnként, de gyorsan rutinná vált: minden nap ugyanazt rendelte.
Ami meglepett, az az volt, hogy egyedül élt egy kis, elszigetelt házban. Azon tűnődtem, hogy mit csinálhat ennyi vízzel.
Egy nap kíváncsiságból úgy döntöttem, megkérdezem tőle. Titokzatosan mosolygott, és nem válaszolt, ami még jobban felkeltette az érdeklődésemet.
Idővel a meglepetésem aggodalommá változott. Nem találtam logikus magyarázatot, ezért úgy döntöttem, értesítem a rendőrséget.
Másnap reggel egy rendőrrel elmentünk a házához. Melegen üdvözölt minket, mintha mi sem történt volna, és behívott.
Amit odabent találtunk, teljesen megdöbbentett. Mindenféle forgatókönyvet elképzeltem, de semmi sem készített fel arra, amit ott találtunk.
A ház belseje tele volt vizespalackokkal, mindegyiken egy adott céllal feliratozva: “A szomszédoknak”, “A templomnak”, és így tovább.
Az idős férfi elmagyarázta, hogy tisztában van azzal, hogy a környékbeliek nem jutnak tiszta ivóvízhez.
Minden nap vizet rendelt, és megkérte a környékbeli gyerekeket, hogy osszák szét.
A tiszt meghatódottan megkérdezte tőle, hogy miért nem beszélt soha nagylelkű gesztusáról.
Az idős férfi egyszerűen így válaszolt: “Nem kell rólam beszélni. Amíg az embereknek van vizük, boldog vagyok.”
Ez a diszkrét gesztus volt az ő módja a viszonzásnak.
Volt katonaként mindenkinél jobban tudta a víz értékét.
